Megyen a hegyen a...

túrista. Nem tudom, honnan ered ez a mondás, én anyukámtól tanultam még gyerek koromban.
De ma konkrétan ezt csináltam: túristásat játszottam.
Már megjegyeztem a hotelhez közel lévő metrómegálló nevét (Wan Chai), és egész nagy pontossággal megtalálom az oda vezető utat, így több vegyértékem jutott nézelődni. Persze, rossz helyen is fordultam be kétszer, de nem tévedtem el. Szóval itt sok ember lakik kis helyen, és minden nagyon drága, például a lakások is. És a lakóépületek nagyon rondák, én azt hittem ezek valami gettószerűségek, aztán kiderült, hogy a közepesen drága lakások, és belül egész jól néznek ki. A közepesen drágaság se jelent azért semmit, itt van például ez:

Az idő amúgy pompás, kb 20 fok van, a helyiek sapkában, kabátban, sálban járnak - elvégre ez itt a tél, és ilyen szépen virágoznak a fák:

A helyiek bioritmusához elég jól sikerült alkalmazkodnom, mert még gyaloglás közben is mindenki a mobilját buzerálja, illetve fellökik egymást a metróbejáratnál. Simán vettem az akadályt (bár a telefonomat fényképezésre használom, de hát buzerálás-buzerálás), és elég törtető vagyok, hogy életben maradjak be- és kiszálláskor.

A mai nap fő attrakciója, hogy Péterrel és Tiborral - az itteni kollégákkal - ellátogattunk a nagy Buddhához a hegyre. Egy Lantau nevű külön szigeten tanyázik, kell hozzá sokat metrózni, meg egy csúcsszuper kabinos felvonóval fellibegni. Közben látszik a táj, a reptér, a buddha... - jó esetben, kivéve, amikor köd van. És volt. Ez a köd nagyon szeret engem, mindig előbújik mikor elhagyom az épületet (reggel a szállodában még nem volt).

Csináltam egy rakás fotót, a kihívás az, hogy melyiket ne tegyem be...  Asszem innentől olyan lesz a mai cikk, mint egy jó gyerekkönyv: sok benne a kép, és kevés a szöveg. Remélem, azért (vagy pont ezért) élvezitek majd.

Szóval a cable car, ahogy itt nevezik, nagyon szuper, és jó hosszan megy felfelé, valahogy így:

 Gyülekező a beszálláshoz: nem csak nekünk jutott eszünkbe felmenni...

 Bazi nagy ventillátorok: nyáron a döglesztő melegben gondolom, ezzel próbálják életben tartani a túristákat.

 Kis lakótelepecske indítóállomással és görgősorral...

 Kilátás

  Eredeti kis halászfalucska (balra) és új lakótelepecske (jobbra).

Budget car dolgozóknak :-)

Innentől minden szép volt, persze sok bolt, kütyü, stb. Ami viszont nekem igazán hiányzott, az valami 'pátosz' szerűség. A buddha szobránál nem hatott át a buddhizmus szelleme úgy, ahogyan vártam. Inkább amolyan túristalátványosság volt.

 Itt csücsül a lótuszán.

 De ha oldalról nézzük, olyan, mintha lenézne föntről, és integetne: "Hahó, skacok! Mizu a szamszárában?"

Vannak bódhiszatvák is. Ezek olyan lények, akik a vallás szerint karban tartják a Nirvánát, amíg mi gyarlók nagy nehezen eljutunk odáig. Rendes tőlük - asszem még egy darabig nekik kell nyírniuk a füvet...

Találtunk egy érdekes felfelé vezető lépcsőt is, az volt rá kitáblázva: EXIT. Megörültünk, hátha ez a shortcut a megvilágosodáshoz, de sajnos zárva volt, és ráadásul még egy nagyon ronda rendőrnő is állt a tetején.
A nagy tanító hasában kiállítás van, ott megtudtuk, hogy az egész megvilágosodás lényege valóban az üresség elérése. Még a szobor is üres belül:

A szobron kívül egy komplett imatemplom, kis sétaút, füstölőgyújtó hely is tartozik a komplexumhoz.
Az ide érkező hívők füstőlőket gyújtanak, és mantrákat (imádságokat) mondanak. Némelyik füstölő egészen hatalmas, nagyobb, mint az átlag helyi emberek.

 Kis szakmai kitérő, hogy a nagy templomot épp felújítják, és teljesen be van állványozva, és lezárva. Azért mi természetesen bekommandóztunk.
Így néz ki egy hagyományos kínai állványzat.

Így néz ki egy nem hagyományos kínai tető. Bocsánat, vannak dolgok, amit nem tudok levetkőzni, ha építkezést látok....

Viszont az imatemplom gyönyörű volt, no comment.

Itt már megvolt az a bizonyos szakrális érzés, amit a szobornál hiányoltam. Ezt a helyet tényleg körüllengi valami fura energia, hogy nekem is kedvem támadt elmondani egy mantrát: Om mani padme hum.